Lotustól Omegáig – górcső alatt a sportlimuzinok atyja

A szóban forgó négykerekűt tán sok helyen látták és sokat hallottak már róla, de azért bízunk benne, hogy tudunk új, illetve érdekes információkkal szolgálni Önöknek az 1990-1993 között gyártott villámgyors villámosról. Jómagam tisztán emlékszem, hogy első ízben körülbelül 5 éves koromban találkoztam a típussal, természetesen hol máshol, mint az autóskártyákon. Olvasni ugyan még nem igazán tudtam, de a számokat szüleim türelmének köszönhetően kitűnően ismertem, és bár az iskolapadtól időben még távol voltam, édesapámmal komoly kártyacsatákat vívtunk. Apa kaján vigyoromból egyből sejtette, amikor az Opel és a Lotus közös gyermeke került a kezembe; szinte kérdeznem sem kellett, magától nyújtotta át szomorú arccal kártyáját, hisz’ tudta, hogy a fogyasztáson kívül úgyis mindenben diadalmaskodott volna az agresszív kinézetű szedán. Bizony, a Ferrari Testarossával egyetemben a Lotus Omega volt paklim koronázatlan királya.

Azt ugyan csak fenntartásokkal állíthatnánk, hogy a brit-német-amerikai modell lett volna a sportszedánok atyja, a BMW ugyanis már 1986-ban bebiztosította magának ezt a címet az első, E28-as kódjelű 286 lóerős M5-tel, mi több, az Omegát még az M5 második, E34-es generációja is megelőzte néhány hónappal. Ám míg a

Nem véletlen az a Lotus embléma...
bajorok büszkesége körülbelül 24 másodperc alatt volt képes abszolválni a 0-200 km/h-s presztízssprintet, a villámos kihívónak ehhez a mutatványhoz alig több mint 17 szekundumra volt szüksége, ez pedig óriási differencia.

Vajon minek köszönhető ez a plusz, amikor a méretek és a tömeg terén mindkét típus egyazon ligában játszott, s mindkettő motorházteteje alatt gyakorlatilag ugyanakkora soros hathengeres benzinmotorokat találunk? A válasz egyszerű: a rüsselsheimi modell két darab Garrett T25-ös turbója, valamint plusz egy váltófokozata a titok nyitja.

Majdhogynem ki lehet akasztani az órát
Ráadásul ez sem volt elég a tervezőknek, így még több borsot törtek a konkurencia orra alá: míg a többiek végsebessége elektronikusan korlátozott 250 km/h-ban megállapodott, addig a különleges Omegát az elektronikai béklyó helyett a fizika törvényei állították meg, több mint 30 km/h-val később. 1990-ben a 283 km/h-s végsebesség különben több helyen kiverte a biztosítékot: néhány unatkozó szigetországbeli sajtós olyannyira felháborodott a négykerekű TGV-n, mondván, egy ötszemélyes családi autó esetében ez teljesen abnormális sebesség és a modell nem a közutakra való, hogy egészen a parlamentig került az ügy. Ám ismerjük jól a briteket. Ők bizony szeretik az őrült autókat, így nem csak a különféle épített négykerekűek kerülhetnek gond nélkül forgalomba, hanem az Omega is biztonságosnak ítéltetett, lehetővé téve a sorozatgyártás folytatását. Sajnos a szériaprodukció, mint fogalom kicsit túlzás, hiszen összesen 950 példány gurult ki a Lotus norfolki gyárából.

Finomságok Omegák bűvöletében

Idéz

A Lotus Omega mellett az Omega 'A' szériája több nagyteljesítményű gyári verzióval is büszkélkedhetett, melyek mára ritkaságszámba mennek. Az első izgalmasabb változat az Opel háromliteres sorhatosából származó, 179 lóerővel felvértezett Omega 3000 volt, amely 1986-ban került forgalomba és olyan finomságok érkeztek a felszereltséghez, mint az egyedi hátsó légterelő illetve az átdolgozott front, de nem feledkezhetünk meg az alacsonyabb felfüggesztésről és a korlátozott zárású differenciálműről sem. A '89-es ráncfelvarrást követően már 204 paripával rótta az utakat a Lotus Omega alapja, miközben 7,6 másodperces 0-100-as sprintidőre volt képes.

A következő lépcsőfokot az Irmscher által felkészített modellek jelentik, amelyek javarészt a villámos gyártó 12 szelepes 3,6 literes sorhatosával gördültek ki a műhelyből, 197-200 lóerővel.

A neves tuningcég ráadásul egy igazán különleges sorozattal is kedveskedett a rajongóknak, ez volt az Omega Evolution 500. A DTM-es induláshoz szükségessé vált széria orrában a már ismert háromliteres sorhatos teljesített szolgálatot 230 lóerővel és 280 Nm-es nyomatékcsúccsal, így nem meglepő, hogy a 0-100-as gyorsulást mindössze 7,5 szekundum alatt abszolválta a limuzin. Az izmos erőforrás mellé sportosabb öltözék járt, a tetszetős könnyűfém felnik mellett állítható hátsó légterelő és teljes aerodinamikai csomag varázsolt összetéveszthetlen ábrázatot az autónak. További érdekesség, hogy a főleg Porschékre szakosodott LOTEC tuningcég által kezelésbe vett Lotus Omegák akár 500 lóerőt is képesek voltak teljesíteni, végsebességük pedig túlszárnyalta a 300 km/h-t is.

Akadnak ám egyéb érdekes történetek is a szörnyként titulált vassal kapcsolatban. A Lotus Omega nevébe például azért nem került bele az Opel/Vauxhall márkanév, mert a GM vezetősége félt: mivel minden fejlesztési és tesztelési munkálatot a Lotus kis csapata végzett, a ’guruk’ tartottak a menetbiztonság esetleges hiányosságaitól, s nem szerették volna slamasztikába keverni a híres márkaneveket – mint utólag kiderült, a félelmek feleslegesek voltak, hisz’ a Lotus mérnökei remekül dolgoztak. További érdekesség, hogy az utolsó, 950. példány sosem került ki a Lotustól. Állítólag valahogy leesett a gyártósorról, s azóta is csend honol felőle – az 'utolsót' vélhetően azóta is az ott dolgozók használják családi nyaralásokhoz. Azonban még nincs vége az érdekességek sorának. Tudták például, hogy ezek az autók kétszer épültek meg? A GM teljesen kész Omegákat szállított a Lotushoz, amiket a britek 130-130 óra alatt egyenként szétszedtek, hogy ezt követően szép lassan újjáépíthessék őket - nem kérdés, ez a projekt sokkal inkább a presztízsről, mint a profitról szólt.

382 lóerő és 568 Nm lakozik itt
Ahogy az a formából jól látszik, az egyetlen, feketének kinéző, ám valójában nagyon sötét zöld színben gyártott szedán alapját a második generációs Opel Omega ’A’ adta, pontosabban annak csúcsverziója, a 204 lóerős (270 Nm) ’3000 24V’ változat. Ám ahogy fentebb is említettük, Angliában az autót az utolsó csavarig szétszedték a Lotus dolgozói, majd nulláról, szinte mindent átépítve szerelték össze – a menetdinamikáért felelős alkatrészek gyakorlatilag egytől-egyig egyediek. Bár a motor alapvetően a 3-literes szívó sorhatossal hajtott Omega 3000 24V génjeit örökölte, a 204-ről 382 lóerőre emelkedett teljesítmény és a 270-ről 568 (!) Nm-re ugrott nyomaték miatt szinte mindent át kellett alakítani; a 3-ról 3,6 literesre felfúrt öntvény motorblokk is új, az eredeti ugyanis nem bírta a két darab Garrett T25-ös turbó terhelését. A kompressziót a turbók miatt 10:1-ről 8,2:1-re kellett csökkenteni.

A sorhatos mozdonynyi csúcsnyomatékát 4200 1/perces fordulatszámon produkálja, és a maximális teljesítmény felépüléséig csupán 1000 fordulattal kell tovább forgatni az erőforrást - a leszabályozás 6300 körül köszönt be. Ezekből a számokból jól látszik, hogy az M-es BMW-kkel ellentétben nem egy pörgős gépről van szó, mint inkább az ’őserő’ szóval jellemezhető a Lotus fejlesztése.

A remek váltó a Corvette ZR1-ből érkezett
A mérnökök az erőátvitelt konszernen belül oldották meg; a hatsebességes, rövid utakon járó, s meglepő pontossággal kapcsolható manuális ZF-váltó egyenesen az akkori Corvette ZR1-ből érkezett, míg a 45%-os önzáró differencálmű a V8-as Holden Commodore-tól származtatható. Gondolhatják, a kuplung sem egy nőies darab, a dugózás még a legkeményebb férfi-vádlikat is becsületesen megdolgoztatja. A tapadásért a hátsó tengelyen 265 mm széles abroncsok könyörögnek, míg a megállásról akkoriban szinte egyedülálló módon elöl 330, míg hátul 300 mm-es belső hűtésű tárcsákat harapó 4-/2-dugattyús féknyergek gondoskodtak, amiket a neves AP Racing cég szállított.

A Lotus Omega 100 km/h-ról így 35 méteren belül képes volt megállni, ami egy üresen közel 1,7 tonnás autótól manapság is igencsak tiszteletreméltó értéknek számít. Kell is a szuperteljesítményű fékrendszer az autóra, hisz’ az ötszemélyes szedán álló helyzetből 100 km/h-s sebességre akár 5,2 másodperc alatt képes felgyorsulni, és innentől sem fogy ki a szufla, így a negyedmérföldes mutatvány 13,5 szekundum alatt teljesül, s 200 km/h-ig összesen 17,3 másodperc telik el – nem papíron, mérve.

Ha kell, nagyon gyorsan szaladnak a mutatók
Halkan megjegyzem, hogy ezek az értékek akkoriban egy Ferrari Testarossa vagy egy Porsche 911 Turbo menetteljesítményeinek feleltek el, s nem győzzük hangsúlyozni, hogy közben egy tökéletes kényelmet nyújtani képes családi utazóautóról van szó, ami 520 literes csomagtartójával szolgálja a famíliát. További érdekes adat, hogy a sok-sok plusz leszorító erőt termelő légterelő ellenére remek, 0,3-as légellenállási együttható miatt a 100 km/h-s sebesség konstans tartásához alig 25 lóerőre van szüksége az autónak, és ilyenkor még akad 357 társuk a talonban...


Gondolhatják, a futóművet sem hagyhatták érintetlenül a norfolkiak, akik a becsületes ültetés mellett alapjaikban dolgozták át mind a konstrukciót (főleg hátul), mind a geometriát. A vaskos stabilizátorok természetesen magától értetődnek, a stabilitást pedig kétcsövű, speciális lengéscsillapítók fokozzák. A hangolás teljesen más, mint amit manapság megszokhattunk a sportlimuzinoktól, hiszen orrtolás helyett a Lotus Omegára – főleg gázadásra - a túlkormányzottság jellemző. Nem árt tehát két kézzel markolászni a kormányt, a gyakorlatlanabb sofőrök pedig jobb, ha csak megfelelő tisztelettel kezelik a ménest, ellenkező esetben könnyedén megelőzheti a 4,8 méteres limuzin hátulja az elejét. ESP-ről persze ne álmodjunk, akkoriban a sportautózás elektronika helyett még megfelelő embert igényelt. Nem véletlen, hogy a zabolátlan hátsókerékhajtású autókért rajongó Tiff Needell is odáig van a típusért, nézzék csak a videót:

A tengernyi nyomaték miatt különben a váltó igazán hosszú, melyre bizonyítékul hatodik fokozatban annyit forog a főtengely, mint egy mai gázolajos luxusautóé nyolcadikban, ami azt jelenti, hogy 130 km/h-nál például a 2000-es érték alatt tanyázik a mutató – ennek ismeretében nem meglepő, hogy a 283 km/h-s végsebességet nem hatodikban, hanem ötödikben érhetjük el. A kímélő áttételezés ellenére a fogyasztás nem igazán mondható barátinak. Bár a katalógusadatok szerint 90 km/h-nál akár 8 literből is eljárhatnunk, 120-nál kicsit 10 liter feletti az étvágy, városban pedig 16 liter körül állapodik meg, a korabeli tesztek alapján a valóságban azért nem nehéz megközelíteni a 20 literes vegyes értéket. Még szerencse, hogy a tank 75 literes.

A fogyasztástól eltekintve egy igazi utazóautóról beszélhetünk. A B-Omega helykínálata híresen nagy, az utasok elöl-hátul kényelmes bőrfotelekben élvezhetik a Lotus által nyújtott egyedülálló élményt, s az autó küldetésének tudatában nem tudom, hogy ez előny-e vagy negatívum, de a 'pincében' turbólyukas, 3000-es fordulatszámtól pedig irdatlanul tomboló erőforrás orgánuma mindvégig visszafogott marad; jól hallani ugyan a szívmelengető hathengeres dallamokat, ám a biturbós erőmű nem kürtöli szét a világnak komoly képességeit.

Sorszámozás utal az exkluzivitásra
A felszereltség a maga idejében teljesnek számított, az ülésfűtéstől kezdve a fedélzeti számítógépen át a klímáig, vagy a szép hangú hifi rendszerig minden szériában járt a méregdrága különlegességhez. Mindezek ellenére a feketébe öltöztetett, s fabetétekkel ékesített belsőből egyedül az egyszerű rajzolatú Lotus feliratú sportkormány és a szériamodellekénél ’kicsit’ továbbskálázott kilométeróra árulkodik némi különlegességfaktorról – valamint egy kis táblácska a bőrözött kesztyűtartó fedélen, egy "limited edition LOTUS 0xxx" sorszámmal.

A 20 évvel fiatalabb Insignia OPC elbújhat
Egy biztos: az Opel és a Lotus 1990-ban maradandót alkotott, amihez még ma is nagy tisztelettel ildomos közeledni. A szélvészgyors Omega egy igazi mérföldkő volt, amely mind a mai napig móresre tudná tanítani számos utódját, beleértve a 325 lovas Opel Insignia OPC-t is. Az is igaz, hogy manapság már 4 másodperc körüli 0-100-as sprintidőkkel kecsegtető sportszedánokkal kényeztetnek minket a gyártók (holnapi tesztünkben is találkozhatnak kettővel), ám azok vezetési élményben közelébe sem érnek az ügyes kezeket igénylő legendához: a Lotus Omegával ugyanis csak az lehet gyors, aki valóban megérdemli...

forrás: autopult.hu