Jump to content
OPEL MAGAZIN és TUDÁSTÁR
  • Oldalunk szerkezete változott. 2022-től mint "MAGAZIN" működünk. Az oldalon a regisztráció lehetősége 2021. végén megszűnt. Tehát a fórumokban (tudástár) csak olvasgatni lehet. Megértést köszönjük.  OpelForum.hu csapata

A szerelem ára az, hogy én szerelem! - Hajni és Manta


forumadmin

Készült: 2023. 07.28.
Utolsó frissítés: 2023.08.07.

Annak ellenére, hogy autós családba születtem, viszonylag későn szereztem meg a jogosítványt. Édesapámnak autószerelő műhelye volt, és gyakorlatilag abban nőtem fel. Na nem azért, mert nem volt gyerekszobám, hanem mert kicsiként is szerettem a műhelyben lenni. Mindig örültem, ha apám megengedte, hogy én készítsem elő üreges alvázvédelemre az autókat, így nem meglepő, hogy otthonosan érzem magam ebben a környezetben. 

szétszedés közben.jpg
Opeles családunk voltunk, egy négyajtós metálkék commodore-al hasítottunk át a gyerekkoromon. Aztán apu később megépített egy kadettet is, de azt a taxis sztrájk idején ellopták a blokád kellős közepéről. 
Valahogy mégis az opelek közül egyedül a manta maradt ki az életemből sokáig. 

Emlékszem, amikor felnőtt koromban egy üzleti útról jövet a Petőfi hídnál bekanyarodott elénk egy autó. Az életben olyan gyönyörű formát nem láttam azóta se, így tökéletes szerelem volt első látásra! Akkor láttam először mantát. Ez az élmény ösztönzött arra, hogy letegyem a jogsit, és rögtön azután már kerestem is eladó darabot, hogy nekem is legyen ilyen szépségem. Akkoriban még tombolt a manta-kultusz, és nem nagyon akartak megválni a jobb daraboktól.

Tapasztalat híján sikerült megvennem Magyarország szerintem akkori legótvarabb állapotban lévő mantáját, amire rögtön rá is költöttem fél millió forintot egy szerelőnél. Azért 1999-ben az nem volt kis pénz, viszont nagy felismerést hozott a nap, amikor kigurultam vele a szervízből, mert a következő sarkon már meg is állt alattam. Akkor értettem meg, hogy vagy megtanulom szerelni, vagy felejtsem el ezt a típust. 

A szerelemben süket füleket találnak az intő szavak, a figyelmeztetések, és a fejcsóválás sem befolyásol semmit: ha a szerelem ára az, hogy én szerelem, akkor ez egy ilyen szerelem, amiben a szerelem szó kettős értelmet is képvisel. 

Sosem volt más autótípus a birtokomban, és nem is akarok másikat. Amíg ez mozog, addig én ezt akarom vezetni. 
Három mantámat mozgattam összesen: az elsőt eladtam (nem szeretett), a másodikat összetörtem (azóta nem vadulok), és ez a harmadik (ami a második újjászületése gyakorlatilag, hiszen nyomokban tartalmazza az előző maradványait). A többi mantám leginkább csak megfordult a kezem alatt – vagy eladásra újítottam fel, vagy donornak vettem.

Tisztában vagyok vele, hogy a mantázás aranykora lejárt, és csak néhány darab maradt belőle, de ez engem nem zavar abban, hogy usercarként használjam. Azt vallom, hogy jobb az autónak, ha vezetik, ahogy jobb a háznak is, ha lakják. 
Már lassan huszonöt éve osztozunk az életen, és annak ellenére nincs igényem járkálós autóra, hogy az ültetés, a sport koni, és az egyéb sajátosságok miatt be van korlátozva a mozgásterünk. De ennyi idő alatt meg lehet tanulni, hogy melyik utakon van kátyú, milyen útvonalon nincs fekvőrendőr, hol lehet padkamentes parkolást végrehajtani; és ha az út elfogy ott, ahol mantával lehet menni ésszerű keretek között, akkor van egyéb más alternatív mód is. 

újraépülés előtt.jpg

Ez a szerelem annyira tiszta és önzetlen, hogy 2015. július negyedikén ünnepélyes keretek között össze is házasodtunk a MOTE kecskeméti szekciója által szervezett találkozón, ahol a cartársak szemrebbenés nélkül asszisztáltak az eseményhez. Gyönyörű szertartás volt!

2018-ban már igen jól állt a távolság a gépnek, így belevágtam egy újabb felújításba azzal az eltökélt szándékkal, hogy az utolsó csavarig mindent rendbe rakok. Ez beletelt egy évbe és huszonöt napba – de ugye ki számolta?! – és az még nem is a vége volt, csak az az állapot, amikor már ismét egyben volt a jármű.

Nyilván hiába ért valamennyire az ember egy autóhoz, és tud különbséget tenni egy villáskulcs és a lakáskulcsa között, azért bizonyos dolgokat nem tud egyedül megcsinálni (pl. motort kiemelni, váltót leszedni stb.) – legalábbis én nem tudtam, így óriási segítség volt a régi mantás barátok társasága, amíg kifiléztük hárman egy nap alatt a kasznit. 
Minden alkatrész gondosan el lett csomagolva és feliratozva, hogy az összerakásnál ne kelljen nagyon keresgélni, és ha lehet, minimálisra csökkentsük a kimaradt csavarok számát, ami általában előfordul ilyenkor. 

Az újjáépítés alatt ez volt a legegyszerűbb és leggyorsabb művelet; bár én alapból szétszedésben mindig jobban jeleskedtem, mint összerakásban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy sibedachot ennyiszer berakni és kiszedni szerintem ember még nem szedett ki és tett vissza rosszul ugyanabba az autóba, mint én. Szétszedésnél bár minden darabot megjelöltem, hogy jobb vagy bal oldal, de egy év és huszonöt izgalmasan stresszes nap alatt tökéletesen elfelejtettem, hogy szétszedéskor a rendezői bal és jobb szerint jelöltem, és összerakásnál meg nem aszerint gondolkodtam. A felismerés, hogy csak ennyi a hiba, annyira fellőtte a lelkesedésemet az űrbe abból a mélyrepülésből, amit aközben éltem át, hogy a frissen fényezett kasznidarabot ne karcoljam össze a ki-be rakosgatás alatt, hogy egyből azt hittem, nemcsak vízen tudok járni, de a tetőkárpitot is simán visszarakom egyedül, hiszen lebontani is könnyű volt. Akkor ott, egy önmagammal való nagyon szigorú szembenézés eredményeképpen könyveltem el, hogy a bontás helyenként akár egyedül is megy, de a helyreállításhoz segítség kell. Ez mondjuk az életben sincs másként sokszor más területen sem, de azért éreztem a megalázkodás szégyenteljes súlyát és arcom összemenését, amikor fel kellett hívnom a kárpitost, hogy mégiscsak jó lenne, ha kiszállási- és munkadíj fejében megcsinálná helyettem azt, amire a kárpitosműhelyéből távozva frissen felújított belsőkárpitjaim darabjaival és az ülésekkel a hónom alatt foghegyről odavetettem, hogy az már bagatell lesz. De mégis az egész sztoriban az volt a legszebb, amikor a helyszínre érkezett két kárpitos közölte, hogy a sibedach utoljára kerül vissza. Igyekeztem a szerény mértékben megmaradt méltóságom megőrizni, és a két szakinak élőben mutattam be, milyen gyorsan és sérülésmentesen vagyok képes kiszerelni az általam már bekárpitozott vaslapot, majd ugyanígy visszatenni, és ezzel egy időben megfogadni, hogy onnantól kezdve az a sibedach soha, de soha nem lesz kinyitva és megmozgatva többé. 

csinos segge nekije még így is.jpg

A lakatosmunkát apám csinálta – egészen elképesztő türelemmel volt képes hajtogatni és foltozgatni a vasat -, és nem mondom, hogy nem kellett ügynököket megszégyenítő rábíró módszereket alkalmaznom előtte. Nem is szívesen tettem, de egyszerűen nem volt lakatos, aki elvállalta volna – de olyan se, akire nyugodtan rábíztam volna.
Azt mindig is tudtam, hogyha nő vagy, és nem hétköznapi cirkálóval közlekedsz, akkor eleve már az árajánlatkérésnél kapsz egy minimum másfeles szorzót a bármilyen munkadíjra, akármiről is legyen szó az autóddal kapcsolatban. De az, hogy látatlanban milliós összegekről indultunk már az előzetes telefonos egyeztetésnél a lakatosmunkát illetően, az végképp felbosszantott. Sose értettem, hogy mi különbség van vas és vas között, miért befolyásolja a lakatolást az autó típusa és kora (ha nem egy szétrohadt szitáról beszélünk), egészen addig, míg rám nem szakadt a megvilágosodás fényessége, hogy a mai lakatosok tulajdonképpen csak kasznielemeket csavaroznak fel. Így ügyeskezű gyakorló lakatosnak éreztem magam, amikor a sárvédőket tettem vissza. 

lakatolás.jpg
A lakatolás elég sok időt vitt el, de ebben szerepet játszott az is, hogy szeptemberben szedtük szét a mantát, és a műhelyben nem volt fűtés. Viszont közben végbement a motor, a futómű és a gátlók felújítása, a kárpitozás, a kisebb alkatrészek festése és az újak beszerzése, a fékcsövek legyártása, és az összes olyan apróságnak tűnő fontos részmunka, ami elengedhetetlen volt az elvárt eredmény eléréséhez.

A legnagyobb hepaj a fényezés körül volt. Ott is nehéz volt olyan embert találni, aki nem duplázza meg az árat csak azért, mert nőnemű a megrendelő, és mert mantáról van szó.  Én elmondtam az elvárásaim, ő megnézte a kilakatolt kasznit, mondott egy árat, megegyeztünk, kiválasztottam egy olyan festéket, amiben a metálszemcse grammja többe került, mint a kokain kilója, és már számoltam vissza a napokat, hogy mikor kapom vissza az autót, hogy összerakjuk. 

A fényezési munka persze háromszor annyi időbe telt, és harmincszor olyan rossz lett, mint az elvárás. Pedig azon se kaptam fel a vízbe csiszoláshoz kitett telivödröt, hogy az emberei rákönyököltek a sibedach nélküli, frissen és nagy körültekintéssel kilakatolt tetőre, és az engedve a fizika törvényeinek be is horpadt tisztességgel, majd a helyszínen kellett meghebrákolni - ami egyébként teljesen jól sikerült, mert azóta se horpadt vissza a tető, pedig a vérfarkasoktól sem féltem annyira, mint ennek a lehetőségétől. 
És tényleg, még azt is zen türelemmel viseltem, hogy egyesével kaptam vissza a fényezett elemeket, amivel ugye sokra nem mész, hiszen bizonyos elemeket egymáshoz kell beállítanod. De az, hogy miután összepakoltuk a mantát az időeltolással visszakapott darabokból, és visszavittem felpolírozni, és még cudarabb hibák törtek a felszínre, mint ami miatt már eleve szemvidító fűvel kellett borogatnom látószervemet, na az már végképp sok volt.  És tényleg nem az fájt, hogy megmagyarázta a nyilvánvaló gitthibára, hogy az majd eltűnik a polírtól - mert tényleg hozzá vagyok szokva, hogy hülyének néznek – hanem az, hogy miután közöltem, hogy ezt így vagy nem veszem át és megcsinálja rendesen, vagy nem fizetem ki a fennmaradó töredékösszeget és elviszem így - még volt pofája bezárni a mantára műhelyt. 

átmenet.jpg
Sok szerelmes történetet ismerünk, ahol együtt halnak a párok, és mivel a klimax akkoriban nem jelentkezett még rajtam súlyfelesleg formájában, így az utolsó pillanatban beslisszoltam az ajtó résén kihasználva záródása lomhaságát, és tüntetőleg a manta mellé álltam. 
De ez nagyjából annyit ért, mint hazánkban bármilyen sztrájk vagy tüntetés, és ő anyám szidása közben még a villanyt is rám kapcsolta közvetlenül azután, hogy tettlegességgel fenyegetett, majd otthagyott a bezárt műhelyben a sötétben. 
Alapból ki vagyok hegyezve az agresszióra, nagyon nem tűröm az erőszakot, ráadásul elég jogtudatos is vagyok; és ott akkor úgy éreztem, hogy itt van a lópénisz vége, eddig tartott heroikus zen nyugalmam, krisztusi béketűrésem, és bejelentést tettem telefonon a rendőrségen. A jogtudatosság arra is jó, hogy tudod a kulcsszavakat, amire megmozdulnak. Én ezeket tudtam, és még hazudnom sem kellett, így nem sokat kellett várni, mire kinyílt az ajtó. Így esett, hogy rendőri sorfal mellett diadalmasan kigurultunk a fényezőműhelyből, és soha többé nem mentünk oda vissza. És ez így szép befejezés is lenne erre a szakaszra, ha nem kellett volna egy másik fényezővel kijavíttatni a hibákat egy komplett fényezés áráért. De ha már ott voltam, és egy év huszonöt napjának feszültségét kellett elaborálni erőszakmentesen, gondoltam, miért is ne fényeztethetnék egy hatalmas saját tervezésű pacifista anarchia szimbólumot a géptetőre. 
Ez márpedig olyan jól sikerült, hogy visszamenőleg is megszépítette az összes nehézséget, amivel meg kellett birkózni a felújítás alatt. Már az sem fájt, hogy a fékcsöves - akihez vagy háromszor vissza kellett mennem – az utolsó találkozásunkkor örömmel kiáltott fel, hogy végre tudja már, kire emlékeztetem. Tényleg nincs Billy Idol-al bajom, de egy P!nk jobban esett volna…

Nehéz röviden fogalmazni akkor, amikor valakit élete meghatározó kapcsolatáról kérdezik - és ráadásul én szószátyárságból és képzavarból diplomáztam –, de mindenképp meg kell említenem azt is, hogy a 2019-ben elkészült mantám kilométerórája 2020-ban átfordult nullára! És tudjuk, hogy a nullás óraállás akkor szép, ha a futott kilométerek vitték oda, és nem az óraátállítás; ahogy egy manta is akkor igazán a tied, ha ismered minden csavarját személyesen. 
A következő műszaki vizsgán a tökéletes műszaki állapot igazolása mellett rengeteg dicséretet és elismerést is bezsebeltünk, és igen, jól érted: friss vizsgával kaptuk szét a szekeret, és nullásan ment újra vizsgázni.

most1.jpg

Majd 25 évnyi mantázásom konklúziója az, hogy nem a pénz határozza meg leginkább az eredményt, hanem a hozzáállás. Fizethetsz bárkinek bármennyit, ha a szaktudása meg is van, az jó hozzáállás és szív nélkül semmit sem ér. De ha neked megvan az utóbbi kettő, akkor lehet olyan szaktudásod, amivel egy legendát üzemben tarthatsz.
És azt hiszem, a mantázáshoz tényleg szív kell. És azt is hiszem, hogy addig kell használni, amíg gurul, vagy engedik gurulni alattunk, vagy mi tudunk gurulni vele. Én minden pillanatért hálás vagyok, amit vele töltök. És nem is a használat a jó szó vele kapcsolatban, hanem inkább az együtt gördülés, az együtt kalandozás.
Huszonöt év alatt ültek páran a mantámban; emberek, szerelmek, barátok - akik jöttek és mentek. De mi ketten még mindig együtt vagyunk, és gurulunk tovább, mint Proud Mary.

Végezetül még egy jótanács: soha ne számold össze, hogy mennyit költesz egy veteránra! Én is csak egyszer tettem meg vagy húsz éve, és olyan összeg jött ki, amiből vehettem volna egy lakást – ami nyilván nem megy olyan gyorsan, mint a manta –, azóta nem számolom. De egyet biztosan tudok: minden fillér megérte, amit ráköltöttem!

Írta: Takács Hajnal

 


Visszajelzések

Recommended Comments

Nincsenek hozzászólások



Please sign in to comment

You will be able to leave a comment after signing in



Bejelentkezés

  • Ki van Online?   0 Felhasználó, 0 Névtelen, 22 Vendég (Teljes lista)

    • There are no registered users currently online
×
×
  • Create New...

Fontos információ

Sütiket (cookies) helyeztünk el az eszközén, hogy segítsünk a webhely jobbá tételében. Módosíthatja a sütik beállításait , különben feltételezzük, hogy rendben van a folytatás.